26.rész - Ő volt...

*Harry szemszöge*

-Önthetek még egy kis bort?-kérdeztem a velem szemben ülő, gyönyörűséges hölgyet, aki csak mosolyogva bólintott, majd kezembe adta poharát, amit én kellően megtöltöttem ismét, egy kis vörösborral.A holdfényben ültünk a tengerpart melletti, egyetlen erdőben.Csodás hely.Magam sem tudom miként találtam rá.De nem is a hely a csodás, mert lehetünk akárhol, ha nem olyan személlyel vagyunk, akivel jól érezzük magunkat.Én azt hiszem, sőt mi több, tudom és szinte biztos vagyok benne, hogy nálam szerencsésebb emberi lény, az egész Univerzumban nincs.Itt ülök, egy gyönyörű lánnyal, akit nem mellesleg szeretek.Hallom amint az óceán hullámai csapdossák a homokos tengerpartot, tőlünk alig ötven méterre.Az asztal közepén elhelyezkedő gyertya tökéletesen megvilágítja arca alakját, és gyönyörű zöldes árnyalatú, csillogó szemeit, tökéletes orrát, majd szememmel lejjebb haladva megpillanthatom ajkait.Azokat a csodálatos ajkakat, amik oly forró mézédes csókokat lehelnek ajkaimra.
-Hahhó!Föld hívja Harry-t!-eszméltem fel a selymes hangjára.
-Ohh.Bocsi, csak elkalandoztam.-mosolyogtam sejtelmesen, mire egy aprót rázott a fején.
-Styles, csak az a mocskos fantáziád ne lenne!-mondta, majd az eddig ölében pihenő kendőt, az asztal szélére csúsztatta.Követtem példáját, majd felálltam, és kezemet felé nyújtottam.Kis tenyerét belehelyezte enyémbe, ami szinte lyukat vésett bele, majd felállt, s én a matrachoz kísértem.Lefeküdtünk a párnák tömkelegébe, és hallgattuk a tücskök ciripelését, na meg a hullámok halk neszét.Fejét a mellkasomra helyezte, így én a hajával játszadoztam.

"Nézem a csillagokat, hátha még újra láthatlak"

Sajnos a romantikus perceink nem igazán tartottak sokáig, ugyanis megcsörrent a telefonom.Idegesen halásztam elő a nadrágom zsebéből, majd mikor megpillantottam a képernyőn szereplő nevet, egy sóhajtás kíséretében lenyomtam a zöld gombot.
-Csak gyorsan, Liam.-siettettem a vonal másik felén lévő srácot, miközben magamat szidtam, hogy mi a francért hoztam magammal telefont...
-Ez most fontos Harry!Louis-ról van szó.-mondta és komoly valamint kétségbeesett hangnemét hallva kicsit megrémültem, amit valószínű, hogy Lori is észre vett, mert felült és fürkészni kezdte arcomat.
-Mi történt vele?-szorítottam a telefont egyre jobban, és csak azért imádkoztam, hogy ne legyen vele semmi, amiért haza kellene repülni.Lehet, hogy ez kicsit önzőn hangzik, de nekem is kijár a jóból!
-Csúnyán összevesztek Eleanor-ral.Vagyis, hát veszekedésnek nem lehet mondani, de Lou azt mondta, hogy már túllépett Elenor-on...amit én cseppet sem hiszek el.Most szegény lány kivan borulva, és bármit megtenne, hogy újra kezdhessék.-csak úgy ömlöttek a szavak Liam-ből.Alig bírtam felfogni, de az lejött belőle, hogy semmilyen sérülést nem szerzett.Mármint külsőleg...
-Jó, de ehhez nekem mi közöm?-értetlenkedtem, mire a vonal túlsó felén egy erőteljes sóhaj volt a válasz.
-Beszélj vele!Nekünk sosem fog úgy megnyílni mint neked.Tudod, hogy minden problémáját veled ossza meg.-magyarázta, mire megkönnyebbültem, bár magam sem tudom mitől.
-Rendben.Majd holnap felhívom...
-NEM!Most hívd fel!Holnap reggelre, Eleanor lehet ígéretét szegi és eljön Doncaster-ből.-vágott szavamba erőteljesen, és tudtomra adott egy újabb infót, miszerint Eleanor Doncaster-ben tartózkodik.
-Jó!Máris hívom, anyu!-gúnyolódtam, majd kinyomtam a telefont, és mosolyogva néztem az értetlen,csillogó szemekre.
-Mi történt?-kérdezte, mert nem sokat hallhatott az egészből.
-Louis-nak gond van a szerelmi életével, és én fogom helyreállítani!-mondtam büszkén, és kihúztam mellé magam.
-Bolond vagy!-mosolygott, és apró csókot nyomott számra.
-Mondták már...-nevettem, majd nehezen felálltam a kényelmes, puha matracról.-Mindjárt jövök!-mondtam majd egy bocsánat kérő mosolyt követően, elengedtem kezét, és hátat fordítva neki, a víz felé kezdtem sétálni.Elkezdtem bepötyögni Lou számát, majd három csörrenés után kinyomta...


*Louis szemszöge*

Ép Harry hívott, amikor az ikrekkel bohóckodtunk a földön.A zöld gombot akartam megnyomni, de a telefon kicsúszott a kezemből, és így szerencsétlenül a pirosra csúszott az ujjam...időt kértem a lányoktól, majd lihegve a teraszra sétáltam és tárcsáztam a számot.Alig csörrent egyet, már megszólalt benne az ismerős hang.
-Rosszkor hívtalak?-érdeklődött.
-Én is örülök, hogy újra hallom a hangodat!-pimaszkodtam egy sort.-Ja, és nem, csak az ikrekkel játszottam, és rossz gombot nyomtam meg.-nevettem saját bénaságomon, és hallottam, hogy Hazza is elneveti magát.-Na, de gondolom nem azért hívtál, hogy halld a csodálatos, és kényeztető hangomat.Ki vele!-parancsoltam ellenkezést nem tűrően.
-Hát, jó!Hallottam, hogy mi volt Eleanor-ral.-mondta, és kicsit meglepett, bár éreztem, hogy erről lesz szó.
-Ezt hogy érted?-faggattam.
-Tudom, hogy elküldted, és ne kérdezd kitől!-mondta.
-Még jó hogy elküldtem!-förmedtem rá.
-Előttem nem kell megjátszanod az érzelmeidet, Louis!-mondta, és hangja egyre hangosabb lett.
-Nem játszok én semmit.Nálam már elvesztette a bizalmát, én nem úgy van, hogy bizalom nélkül, nincs kapcsolat?!-válaszoltam, fel nem tett kérdésére, most már én is hangosabban.
-De, úgy van...-halkult el hangja.-Akkor, most csak egy valamit kérek.-alkudozott.
-Mégpedig?-kérdeztem, talán kicsit túljátszva.
-Mond azt, hogy már semmit nem érzel Eleanor iránt.-itt egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta-Mond azt Tomlinson, hogy már nem szereted Eleanor-t!...

*Eleanor szemszöge* 

Az ágyon összegömbölyödve, vörös, kisírt, még szinte könnyes szemekkel töprengte, hogy jó-e mit most csinálok?Mért vagyok én még itt?Mért, szeretem még mindig?Kapok-e egyáltalán, valaha is választ ezekre a kérdésekre?!Annyira szerettem vele lenni.Minden egyes érintése, minden mozdulata, minden csókja, minden ölelése, mindig megbabonázott újra és újra.Amikor rám nézett, azokkal a gyönyörű kékeszöld szemeivel, amikben az öröm és a boldogság csillogtak, és mellé az a tökéletes mosoly...erre nincs szó.Nincs regény, mely elmondhatja, milyen érzés mellette lenni.Milyen érzés a karjaiban elaludni.Nincs az az ember, aki ezt az érzést betűvel le tudná írni...Emlékszem az első találkozásunkra.Biztos azt gondoljátok, hogy rajongó voltam, de nem.Sőt, azt sem tudtam, hogy kik ők.Ép egy csendes kis étteremben beszéltem meg egy találkát, egy rendes sráccal.De nem jött el.Ő és Liam, egy másik asztalnál, tőlem balra kettővel ebédelgettek.Úgy tűnt, hogy csak hétköznapi emberek.Vártam a megbeszél időre, a megbeszélt személyre...de nem jött.Unottan kavargattam az előttem elhelyezkedő kávét, amikor Louis(akkor még nem tudtam ki) leült velem szembe.
-Szia.Nem zavarlak?-érdeklődött mosolyogva.
-Nem, nem dehogy.-mondtam, még mindig meglepetten.
-Csak így egyedül?-méregette az arcomat, de én még csak felé sem néztem.Mindvégig a kávémmal szemeztem.
-Nem.Várok valakit.-mondtam, de azonnal meg is bántam.Szégyenkezve elvörösödött arccal feléllt, és elnézést kért:
-Ohh, nem tudtam.Sajnálom én...
-Ülj csak vissza.-fogtam meg a csuklóját, mikor elfordult volna.-Már majdnem egy órája késik, biztos nem fog jönni.-magyaráztam egy gyenge mosollyal, s ő gyengéden kicsúsztatta csuklóját tenyeremből, majd leült vissza, velem szembe.Csak ekkor néztem meg tökéletes igazított haját, amint a homlokát simítja, majd lejjebb haladva, csillogó kékeszöld szempárját, orrát, és tökéletes ajkait.
Ő már akkor is annyira tökéletes volt.Úgy kívülről.Mikor még nem tudtam, hogy mekkora érzelmek rejtődnek benne.Mennyi szeretetet tud adni.És hogy milyen híres...
-Louis vagyok.Louis Tomlinson.-nyújtotta felém kezét.
-Eleanor Calder.-fogtam meg kezét, s gyengéden megráztam.Érintése, már abban a pillanatban is a vesémig hatolt.Akár egy áramütés ami lebénít és mozdulni is alig tudsz, na én így voltam.Az aszal fölött a levegőbe, fogtuk egymás kezét, és elvesztünk egymás tekintetében, majd hirtelen észbe kaptam, és újra visszaszálltam a földre.

Itt kezdődött minden.Azon az estén, megtudtam, hogy itt nőtt fel.Itt Doncaster-ben.Nem volt valami híres gyerek a suliban, de voltam barátai és sokan ismerték.Sosem volt nagyképű és nem vagánykodott.Tudtam milyen osztozni, adni és kapni, hiszen akkoriban már volt két húga, majd rögvest négy.Aztán megtudtam, még aznap este, hogy minden vágya az volt hogy énekes lehessen.Persze nem képzelte az életét egy bandába.Egyedüli karrierről álmodozott.Díjakról és mi egyéb másról.De nem bánta meg, hogy négy, ilyen srác közé került.Mind az öten külön egyéniségek.Mindenkinek más-más az ízlése, és mást szeret máshogyan.Szinte teljesen különböznek, de ettől tökéletesek együtt.Miután megtudtam, hogy nem is olyan hétköznapi srác, kicsit sem változtatott semmin.Talán még jobban felkeltette az érdeklődésem.És nem, nem azért, mert amint megtudtam, hogy híres, máris csak csettintenie kellett volna, és már meztelenül fekszem az ágyában.NEM!Egyáltalán nem.Kíváncsi voltam, milyen az az élet.Amibe már úgy-ahogy én is belekóstolhattam.Most már engem is fel-fel ismernek az utcán.De nem zavar.Kedvesen a rajongók, bár nem mondom, hogy nem kaptam még fenyegető és gyűlölködő leveleket...Visszatérve Hozzá.Nem tudom, hogyan érdemeltem meg, hogy akkor, ép az én asztalomhoz ült oda.Hogy a szerencse annyira mellettem állt, hogy Őt nekem adta, ha csak egy kis időre is.Megtudhattam milyen az igazi Louis Tomlinson.A kamerák mögötti srác.Akiben még benne van a gyerek lélek, és bármikor vízipisztolyt fogna a kezébe, egy jó kis szórakozás érdekében.Aki mai napig leül a húgaival játszani.Ha kell babázik velük,társasozik, énekel nekik.Mindent megtesz a szeretteiért, és harcul értük, ha kell a végsőkig...
Gondolkodásomat a telefonom rezgése zavarta meg.Egy SMS-t kaptam Danielle-től.

"Gyere ki a parkba! D."

Van egy park, a szállodával szembe.Csendes kis park.De ez a szálloda, is inkább egy társasházhoz hasonlítható.De állj!Mit keres itt, Doncaster-ben Danielle?Csak nem ide jöttek, Liam-mel?Mert, ha most csak e miatt ide jöttek, az ő szabadidejükben, amikor a családjukkal lehetnének...én az összes szál hajamat kitépem!Beléptem a fürdő ajtaján, és meghökkentő látvány fogadott.Kipirosodott arcomon a könnyeim csillogtak, szemem vörösen és duzzadtan, elkenődött szemfestékkel díszelgett.Langyos vízzel megmosakodtam, majd egy kis sminket tettem magamra, hogy ne nézzek ki annyira szedett-vetetten.Hajamat kifésültem, majd ruházatommal nem törődve felkaptam kabátom, aminek zsebbe csúsztattam a telefonom, majd a táskámmal a vállamon, kisétáltam a szobából.Elhagyva a recepciós nénikét, köszöntem, és már a szállodát is elhagytam.Átsétáltam a zebrán, az út másik felébe, majd körbenéztem a parkba.Csípős hűvös szél fújt, így kezeimet zsebembe mélyesztettem.Körülnéztem és csak egyetlen padon ült valaki, nekem háttal.Ez az, ez lesz Danielle.Kapucnival a fejét, összehúzódva ült a padon.Közeledve felé, kezdtem elbizonytalanodni, hogy az ő.Mögé léptem és megérintettem a vállát, felállt és szembe fordult velem.De nem..nem ő volt.Nem Danielle volt.Kidülledt szemekkel mértem végig tetőtől talpig az illetőt.Álmodni sem mertem volna, hogy viszont láthatom.Ő volt...