24.rész - Viszlát!

*Loretta szemszöge*

-Harry, ne.Ne mit csinálsz?Te komolyan nyalogatsz?-morogtam fáradtan, ugyanis valaki éppen felkeltett gyönyörű álmomból.A szememet még nem nyitottam ki, viszont éreztem magamon valakit, és azt is, hogy a kezem már csupa nyál...NYÁL?A gondolattól azonnal kipattantak a szemeim, és a nedves kezemet  az ágyneműbe töröltem, majd megnéztem mi is okozta ezt.
-Jesszusom!-kiáltozzam.-Ez, meg...?-néztem értetlenül az ágy mellett röhögő Harry-re.Aki fulladozva kért egy pillanatot, hogy meg bírjon szólalni.
-Hát.Nem hittem, hogy ennyire nehezedre esik felismerni, de ez drágám, egy kiskutya.-mosolygott rám tündérien.
-Igen, az nekem is lesett, de mit keres ez itt?-néztem felváltva az ágyon lihegő kutyára és Harry-re.
-Ez a tiéd!-vetette le magát hassal az ágyra, majd közelebb kúszott (!) és egy rövid csókot adott ajkaimra.
-Az enyém?De mért?-kérdeztem érdeklődve, mikor elváltak ajkaink.
-Csak.Annyira aranyos.És teljesen olyan mint valami kis plüssállatka.-simogatta a már szundikáló csöppség fejét.

-Még mindig nem értem...de legyen.-vontam vállat és én is közelebb merészkedtem a kis aprósághoz.
-Mi legyen a neve?-pásztázta csillogó szemeivel az enyémeket,
-Döntsd el te!-közelebb hajoltam arcához és egy puszit nyomtam rá.-Addig felöltözök.-kimásztam az irtó kényelmes és puha ágyból, majd egy rövid sorttal és pólóval megcéloztam a fürdőszobát.Felöltöztem, kifésültem a hajamat, a sminket hanyagoltam, majd fogat és arcot mosva felfrissülten mentem ki a kis "családomhoz".
-Na, megvan?-kérdeztem.
-Neeeem.Egyszerűen egy nevet sem tudok...-húzta el az első szót, majd nyafogva mondta tovább.Mint valami 3 éves...minden esetre aranyos volt.
-Hát, akkor majd vissza térünk rá később!-mondtam, mire megragadta a derekam és szorosan magához húzott.Az "ágyában" alvó kis szőrgombócra tévedt a tekintete, majd követtem én is, de a kutyus békésen aludt.Fejét visszafordította felém, és lassan közeledett számhoz.Éreztem leheletét az arcomon.Ajkai már súrolták az enyémet, és egy szempillantás alatt bekebelezték enyémeket.Egy percig sem ellenkeztem édes csókjaitól.Egyre erősebben kezdett szorítani.Bal kezével a derekamnál fogott, míg jobb keze a pólóm alá tévedt.Egy lendülettel megemelt és finoman az ágyra tett.Kicsit elhajolt, hogy oxigénhez jussunk, majd lekapta magáról a pólóját, és folytatta csókunkat, immár sokkal vadabban.Már a pólómtól akart megszabadítani, amikor az eddig békésen alvó kiskutya hapcizott egyet, Harry pedig ijedtében a földre esett.Nem bírtam ki nevetés nélkül és ezt hamar be is bizonyítottam; hasamat fogtam a nevetéstől, és levegőért kapkodtam, míg az észhez térő Harry felpattant a földről és csípőre tett kézzel vetett egy pillantást a kutyára aki folytatta álmát, majd rám szegezte tekintetét és mosolyra biggyesztette száját.
-Mennyünk le, reggelizni!-szóltam majd elindultam az említett helységbe nyomomban Vele.
-Hapci!-tette fel mutató ujját, miután becsapta a hűtőajtót.
-Mi hapci?-vontam fel a szemöldököm érdeklődve.
-Hapci lesz a neve!-vigyorgott sejtelmesen.


*Niall szemszöge*

Alig vártam, hogy végre leszálljon a repülő.Máskor végigalszom az egész utat, de most ez valahogy nem igazán sikerült.Túl izgatott voltam.Az eddig kedves női hang aki egy fél órája jelezte, hogy hamarosan földet ér a járatunk, most nem volt kedves, mivel tudtunkra adta, hogy 20 perces eltolódással fogunk leszállni.Szuper...
Végül nehézkesen eltelt az a másnak kis nekem rengeteg idő, és már azon kaptam magam, hogy anya karjaiban vagyok.
-Annyira jó Titeket újra látni.-vigyorogtam szüleimre.
-Téged is jó, fiam.-szorongatott apa.
-Greg?-kérdeztem anyáéktól, már az autóban ülve.
-Sajnos, ő csak holnap jön haza.-mosolygott erőltetetten.
-És Dena-ék?-hajoltam előre.
-Otthon várnak!-válaszolt apám, és befordult az utcánkban.Csomagjaimmal nem törődve téptem fel a bejárati ajtót.
-Hahóóóó!-kiáltottam, majd két erős szorítást éreztem hátulról.-Abbie, Dena!!-kiáltottam mikor szembefordultam az ölelések tulajdonosaival.Lehajoltam a kis Abbie-hez, mert hát még csak három éves és sokat mondok ha azt mondom a combomig felér.
-Na, mizujs van szöszi?-mosolygott az arcomba Dena, és még egyszer megöleltem.Már nagyon rég láttam őket, mert Chicago-ban élnek, és ritkán vannak itt.




*Louis szemszöge*

-Ő meg mit keres itt?-szegeztem a kérdést szüleim felé, és a jelen pillanatban nem kívánt személy felé biccentettem.
-Beszélni szeretnék veled!-állt fel az említett.
-Igen.Csak szeretnél.De nem fogsz!-mondtam majd amilyen gyorsan csak tudtam kimentem a hátsó kertbe, ami lássuk be elég nagy.Leültem a kedvenc helyemre.Itt tudtam igazából gondolkodni.A garázs melletti két öreg diófát egy függőágy kötötte össze.Nem.Nem a függőágyba ültem, hanem a fa tövébe.Idegesség és nyugalom töltött el egyszerre.Ideges voltam, amiért azt hiszi, hogy csaj úgy betoppan és bocsánatot kér, aztán el van felejtve minden.Valamint nyugodt, mert már rég voltam idehaza, rég ültem e fa tövében és rég érezhettem újra itt magam.Itt Doncaster-ben.Még a gondolattól is libabőrös leszek.Mesés.Visszagondolni egész gyerekkoromra.Elméletemből Phoebe szakított ki.
 -Lou.-szalad hozzám mikor észrevett, majd az ölembe ült és fejét a mellkasomba fúrta, míg én átöleltem kicsi hátát.
-Mi a gond?-néztem rá.
-Mért nem akarsz beszélni Eleanor-ral?-nézett rám azokkal a gyönyörű, hatalmas, csillogó kék szemeivel.
-Ezt te még nem érted, csöppség!-kócoltam össze haját.
-Nem baj!Mond el!-erősködött, mire beadtam a derekam.
-Tudod, Eleanor olyat tett, ami nekem nagyon fájt.-apró kis kezét a szívemre csúsztatta.-Igen, ott.-mosolyogtam rá, majd folytattam.-És ezt a hibáját én nem tudom neki megbocsájtani.-figyelmesen hallgatta amit mondok.
-De, Lou!Szereted még?-tette fel a váratlan kérdést.A maga korához, elég okos.
-Igen.Szeretem.-bólogattam.
-Akkor menny és mond el neki!-ráncigált fel a földről.
-Nem!Nem mondhatom!-guggoltam le húgomhoz.
-Mért nem?-nézett rám ismét, és szemöldökét felvonta.Még magam sem tudtam mért nem.De egyszerűn úgy éreztem, hogy ezt neki nem kell tudnia.Szeretem...mér hogy ne szeretném.De amint eszembe jut, az amit tett az adrenalin az egekbe száll, és a szívem összeszorul.
-Khhmm...-hallottam az ismerős hangot...köhintést.Megforgattam a szemem és felálltam.
-Mit nem értesz azon, hogy nem akarok veled beszélni?!Nincs miről!Én már lezártam a témát, Eleanor!-a szavak csak úgy folytak belőlem.Szívem szerint csak oda vágtam volna hogy "Még mindig itt vagy?" de az eszem ezt megakadályozta, és kisit finomított rajta.Phoebe megrántotta a pólómat, s én lehajoltam hozzá.
-Mond el neki!-suttogta a fülembe, majd elszaladt.
-Rendben.Világos.Reméltem, hogy meghallgatsz.De értettem.Viszlát Louis!-mondta könnyedén a szavakat pedig tudta, hogy ezeknek súlya van.Egy szó...egyetlen egy dermesztette meg bennem a vért."Viszlát"...